Blog

Nagy örömmel tölt el, hogy minden akadály & kihívás ellenére, csak eljutottunk oda, hogy tudunk & szeretünk is utazni a kisgyermekünkkel. Ezzel azt (is) szerettem volna demonstrálni, hogy ha nekünk megy, másnak is fog. A mi oldalunk tele van vidám kalandokkal. És ezt a jövőben is így szeretném folytatni. 🙂

Azt is tudom, hogy rengeteg olyan oldal van, ami a szülőséget kellő mennyiségű öniróniával & fekete humorral fűszerezve mutatja be. Én is szeretek 1-2 ilyet. De csak azért, mert alapvetően inkább a boldog pillanatainkat és a sikereinket, vagy az odáig vezető utat összességében mutatjuk be, az nem vesz el a “valódiságunkból”.

Összesen:

• 4x voltunk külföldön, amiből 1 repülőút & egy 1700 km-es autós út volt
• 5x voltunk hosszúhétvégés autós utazáson
• több, mint 50 helyszínen jártunk itthon
• több, mint 60 helyszínen voltunk Budapesten

Most először megosztom veletek a MyMaps – JUSTdiariesTravel térképét is, ahol végignézhetitek ti is.

Mindezek tudatában akkor lássuk is azokat a démonokat:

A babával/totyogóval való utazás kihívásai közül, kezdjük a legkézenfekvőbbel, amivel több-kevesebb alkalommal minden szülőnek van szerencséje találkozni. Az első hónapokban Nara sokat sírt. Nem is volt legjobb alvó. De még ha az is lett volna az emocionális & fizikális kimerültség határán - amit a vajúdás, szülés & 4. trimeszter triumvirátusa biztosított -, akkor is nehezebben éltük volna meg a sírós helyzeteket.

Első gyermekes szülőként ezt nehéz volt kezelni. Hányszor jutott eszembe, hogy hova utazhatnánk, de legtöbbször a legrövidebb séták is kudarcba fulladtak. Hiába mondták nekünk sokszor, hogy ‘majd a babakocsiban sokat fog aludni’… Nálunk ez nem így volt. Pedig higgyétek el, mi próbálkoztunk, reggel, délelőtt, délután, alvásidőben – de egy idő után úgy éreztük nem éri meg az erőlködést. A legnagyobb félelmem az volt, hogy kontrollálhatatlanul elkezd sírni & mi van, ha nem tudom megvigasztalni? Gondoltam, milyen anyu vagyok, ha ez sem megy? Jobban frusztrált a saját tehetetlenségem ténye, de a társadalom által támasztott irreálisan nagy elvárások (mint pl. a gyerek ne sírjon publikus helyen) sem kimondottan segített az éppen újra járni tanuló önbizalmamon.

Gondolhatjátok, mennyire kilátástalan helyzetnek láttam, mind az európai, mint a nemzetközi utazásainkat (hiszen sokszor még egy rövid séta is dugába dőlt). Nagyon féltem, hogy az egyik kedvenc elfoglaltságom, az utazás teljesen eltávolodik az életünkből.

Mi segített?

• Bizarr módon a közösségi média. Olyan családokkal kezdtem körül venni maga, akik hozzánk hasonlóan imádnak utazni & ugyanúgy osztják az álláspontomat, hogy kisgyerekkel is lehet utazni. Borzasztó sokat láttam/hallottam/tanultam tőlük. Energialöketet adtak. Tudtam, hogy lesznek próbálkozások, hibák, tanulságos helyzetek, de akkor is lehet utazni!
• Természetesen idővel, azért a mi hozzáállásunk (Kit viccelek meg? – nekem voltak inkább félelmeim) is változott. 🙂 Zavar-e még ha a gyerekem torka szakadtából véleményt nyilvánít publikus helyen? Azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Ugyanakkor megbékéltem a tudattal & most már az a legfontosabb nekem (nekünk), hogy ezekben az érzelmileg labilis időpontokban 100%-ban ott legyek fejben. Miatta & érte. Nagy valószínűséggel, akik kinéznek emiatt, jobb esetben 10 perc múlva vissza se tudnának emlékezni mit láttak/hallottak. (Legalábbis ezt mantráztam. 🙂 )
• Kicsiben kezdeni. 6 hónapos volt Nara, amikor először elmerészkedtünk 22 km-re (Szentendrére). – Nyilván mi távol álltunk a „mindig-úton-lévő-pár-hetes-csecsemővel-utazó” családoktól, de az „alkalomszerűen-utazgatók” táborába sem tartoztunk egy idő után. A C*** pedig segített újra értelmezni az utazás fogalmát. Nemcsak külföldre lehet utazni. Sok belföldi utunk volt!

A babával/totyogóval való utazás kihívásai következő epizódja az éttermezés. Mivel nálunk a “babakocsiban-szunyókálás-amíg-apuci-és-anyuci-ebédelnek” nem volt opció, így még ha Nara lassan is lépett rá a gasztro ízutazások útjára, igyekeztük minél előbb bevonni őt is. Volt, amikor nagy siker volt, volt amikor totál kudarc. Szerencsére a tejcsit/vizet sosem felejtettük otthon – de ezzel egyidőben valami mindig lemaradt: tányér, evőeszköz, tetra pelus, nasi, játék stb. Sokszor volt hajlamos kitörésekre (direkt nem szeretném a hiszti szót használni), nem mindig maradt meg nyugton, többször volt elutasító az étellel. Egyszerre voltunk szuper izgatottak mert a férjemmel, mi nagyon szerettünk gasztro kalandokra járni, ugyanakkor hármasban tele volt izgulással, aggodalommal is, amit az okozott, hogy egyszerre lefoglalni a gyereket (legyen az játék, vagy maga az étel) & átadni magad a kulináris élményeknek egyszerűen lehetetlen volt. A mai napig van, hogy aki éhesebb (a férjem vagy én), az eszik rendesen, a másik pedig több figyelmet fordít a gyerekre.

Mi segített?

• Kreativitás. Az elmúlt 2,5 év szuper gyakorlat volt, hogy építsünk be kisebb trükköket, praktikákat, ha leleményesen kellett megoldani egy—egy szituációt.
• Gyakorlás. Utálom, ha ezzel dobálóznak emberek, ugyanakkor el kell ismerjem, hogy igaz. Minél többet próbálkozol, annál komfortosabban érzed magad.

Úgy alakult, hogy mi inkább az autós utazós család lettünk, nem a repülős. Ehhez azért némileg az is hozzájárult, hogy 2021-ben megvettünk életünk első hibrid autóját. A férjem legnagyobb örömére. 🙂 Noha nagyon vártuk a nagy ’roadtrip’-eket, az elején örültünk, ha a családlátogatás lement gond nélkül (200 km).

• A mai napig élénken él bennem az élmény, amit kezdő szülőként elkövettünk: félúton voltunk az autópályán, amikor Nara már ébredezni kezdett, de még tök kómás volt, és úgy gondoltuk, hogy még 1 órát kibír tejcsi nélkül (akkor még 100%-ban szoptattam). Hát nem. Az utolsó 20 percet olyan síron túli sírással tettük meg, hogy a férjem konkrétan hazatelefonált, hogy minket nyitott ajtó várjon és majd, hogy nem köszönés nélkül a szobába teleportálhassunk, hogy minél előbb kapjon tejcsit. Lehetett volna máshogy csinálni? Több, mint valószínű. Kezdők voltunk és tapasztalatlanok. Mondanom sem kell, mennyire megpecsételte a ’roadtrip’-es hangulatunkat sokáig a félelem, hogy ’jajj csak úgy ne’.
• Aztán kemény volt a lecke akkor is, amikor megtanultuk, hogy nemcsak a gyereknek kell váltóruha a csomagtartóba. Az autópálya egyenletesség után, sajnos egy kacskaringósabb út jött, ami minket nem viselt meg, de Narát igen. Kiadta magából a maximumot & amikor a segítségére siettünk, természetesen mi is maszatosak lettünk. Azóta van mindhármunknak váltás póló. 🙂

Mi segített?

• “Kezd kicsiben” egy arany értékű mondat. A C*** & a kezdeti nehézségek adta kihívások miatt, elkezdtem összegyűjteni a közelben lévő de számunkra érdekes helyszíneket. Ekkor született meg többek között a HUNdiscovered sorozatom is. Olyan jól sikerült a gyűjtögetés, hogy a jelenlegi magyar bakancslistámon több, mint 200 helyszín szerepel.

A megannyi próbálkozásunk, kudarcba fulladt éttermezéseink & kisebb zökkenőkkel átitatott autós utak után a férjem fékezett habzással fogadta a repülést.

Abszolút reálisan látta azt a helyzetet, hogy ugyan az Európában üzemeltetett fapados légitársaságok esetében maga a repülés csak 1-2,5 óra (többnyire), sajnos maga az út sokkal-sokkal több:

• 0,5 óra kijutni a reptérre
• legalább 1-2 óra szükséges, hogy túljuss az ellenőrzési pontokon
• további 0,5 óra amíg megtalálod a kapud és megkezdődik a beszállás
• aztán jön 1-3 óra tényleges repülés, majd
• akár 1 óra is lehet, mire megkaparintod a csomagjaidat & kijutsz a reptérről
• aztán városa válogatja, hogy milyen gyorsan tudsz bejutni a városba…

Ahogy látjátok az 1 óra Milánóban is azért inkább 4+. Gyerekkel, több cuccal csak stresszesebb. Ennek ellenére úgy gondolom, hogy mindkettőnek (repülés, autózás) megvannak a maga előnyei és hátrányai. Mi vártunk, amíg nem éreztük magunkat komfortosan a repülés gondolatával. Ez 19 hónapba telt. És szuper repülés élményünk volt.

Mi segített?

• Fejleszd magad (ismerkedj a témával)! Még ha gyerek előtt nagy utazó is voltál, gyerek után egy csomó új dologra kell odafigyelni. Extra poggyász, ingyen felvihető holmik, folyadék a babáknak, ölben ülő vagy autós ülésben utazó stb. Emiatt rengeteg ‘Hogyan utazz babával/totyogóval?’ tartalmat néztem/olvastam instán. Borzasztó sokat tanultam más családoktól.
• Ne tankkal menj keresztül a komfort zónádon. Van, amikor egy kicsit tovább nyújtózkodni megéri, de nem biztos, hogy egy gyerekkel repülőn utazásnál kísérleteznék. Az utazás szerelmese vagyok & azt hirdetem, hogy bátorkodjatok utazni. De nem azt, hogy extra stresszt, félelmet váltson ki belőled az, hogy útra kelsz. Várjatok, amíg megbarátkoztok a gondolattal. 🙂

Talán kijelenthetjük, hogy az egyik legnagyobb félelmünk szülőként – a babával/totyogóval való utazás kihívásai között -, hogy a gyermek beteg lesz. Nem beszéled a külföldiek nyelvét, nem tudod hol a kórház/gyógyszertár stb. Ilyenkor mindig eszembe jut, egy bizonyos eset, amikor Pécsre látogattunk haza.  Nara az éjszaka közepén egyik pillanatról a másikra lett rosszul, és dobta ki a taccsot. Pár óra múlva újra. Semmi nem maradt meg benne, így kezdtünk félni, nehogy kiszáradjon. A gyógyszertárban persze nagyon segítőkészek voltak, de valahogy annyira hazakívánkoztunk a mi kis otthonunkba, mert úgy éreztük nem voltunk eléggé felkészültek. Volt néhány alap orvosság nálunk, de persze erre nem volt semmi.

Több sem kellett, a következő héten összeraktuk a kis (na jó, 2 méretben egy kis & egy nagy) úti patikánkat. Azóta sokkal nyugodtabban kelünk útra, hiszen tudjuk, hogy ami nálunk van azzal pont annyi ideig lehet csillapítani vagy kezelni bármi betegséget/balesetet amíg megtaláljuk a legközelebbi ellátó helyét. Ide teszem a linkjét az egyik insta posztomnak, amiben bemutatom nálunk mit tartalmaz az úti patika.

Mi segített?

• A szuper úti patikán kívül, hogy legyünk felkészültek mentálisan és fizikálisan is. Nem elég feltankolni a fél gyógyszertárat, de fejben is rendbe kell tenni, hogy igenis előfordulhat, hogy a gyereked út közben lesz beteg. Nem a te hibád lesz, nem leszel tőle rossz szülő. Ez előfordul. Minél többet vagytok úton, annál nagyobb az esélye.